Ma reggel a belvárosból elindultam az egyik munkahelyemre, egy külvárosi részen található hajléktalan emberek szállójára. A buszon - ami kivisz a civilizációból a prérire - ült mellettem két munkásember, egyikük egy 20 év körüli srác, aki a vele szemben ülő ötvenes, pecsétgyűrűs, dobozos sört szorongató, tipikus pesti prolinak kinéző férfire, mint példaképre nézett fel. Érdekes kettősség jelent meg bennem, láttam, sőt éreztem, hogy a fiúnak mennyire fontos lehet ez a személy. Arról beszélgettek, hogy a fiú kezét tegnap megvágta valamilyen üveg, erre a férfi ráförmedt és sűrű b..megekkel elmagyarázta, hogy az üvegekkel megrakott dobozokat nem szabad dobálni. A fiú mentegetőzött, hogy Ő nem dobálta a rakományt, de szavát rajtam kívül nem hallotta senki. Elnyomták most is. Valószínű még sokszor ez történik majd vele. A férfi valamilyen brigád főnök lehet, egy apa figura éppen ennek a fiúnak, aki szeme sarkából végig az egyik megállónál felszállt fiatal tini lányokat leste, de a komoly munkahelyi stratégiák mindig visszacibálták a földre. Az arcán látható volt a két világ közötti kontraszt és annak zavara, de azt hiszem jobb, ha nem vesz róla tudomást és szerintem ez így van jól. Nem feltétlenül öröm a mélységben kutatni és felismerni életünk csapdahelyzeteit. Ráébredni arra, hogy a már korán sörözgető, szókincs hiányosságokkal és frusztrációval küszködő megkopott ötvenes, előlépett apafiguránkká, miközben érzékenységünk és vágyaink magasabban rezegnének de a realitás sápadt szürkesége gyorsan, észrevétlenül ránt vissza.
A kettősség jelenségéből ma nekem jutott tőlük, általuk.
Leszálltam a buszról és már majdnem a napfényben kezdtem fürdeni, amikor szembe jött velem az egyik hölgylakónk a szállóról, aki a kellemes őszi időben szinte eszkimóként bebugyolálva - eltakarva mindenét a világ elől - fejét lehajtva sietett a buszhoz. Erika áprilisban költözött el tőlünk egy anyaotthonba újszülött kisfiával, de két hete újra nálunk él; átfutott rajtam egy gondolat...mekkora az a fájdalom, amit ez a nő érezhet. Önhibájából vagy önhibáján kívül - mindegy is- kisfia távol, aki hamarosan gondozónők neveit tanulgatja majd az ANYA szó helyett...a gondolatok súlyától és zavarától inkább az őszi csodába menekültem. Mosolyogva köszöntem neki, hiszen nekem sütött a nap és próbáltam ezt a fényes csodát kihasználni és raktározni, Ő is köszönt mosoly és csoda nélkül...
Elkezdtem megint írni ezeket a történeteket belül. Arra gondoltam, elindíthatnék végre egy blogot, hogy ne csak a cetliket gyártsam, illetve a határidőnaplóm oldalait terheljem a sorokkal. Az egyik kedvenc tanárommal emaileket váltva kedvet és bátorítást is kaptam ehhez az egészhez, így kerültem ide.
Hát így indult egy szép, őszi napom november elsején.
Elkezdtem megint írni ezeket a történeteket belül. Arra gondoltam, elindíthatnék végre egy blogot, hogy ne csak a cetliket gyártsam, illetve a határidőnaplóm oldalait terheljem a sorokkal. Az egyik kedvenc tanárommal emaileket váltva kedvet és bátorítást is kaptam ehhez az egészhez, így kerültem ide.
Hát így indult egy szép, őszi napom november elsején.
