vuvei.blog.hu

    A felemás gazdasági reformot egyáltalán nem követte a politikai intézményrendszer átalakítása, az egyre több kérdést feszegető értelmiség ténykedéseit, pedig Moszkva igen rossz szemmel nézte. A Mérei tanítványok ebben a közegben kezdték el megszervezni a nevelési tanácsadók intézményét. „Bár az 1977-es új reform intézkedései sorra követték egymást (kisvállalatok létrejötte, a „második gazdaság” legalizálása), a politikai alapok ismét érintetlenül maradtak, így valódi változások helyett inkább az ellentétek erősödtek tovább. Sőt, a „második gazdaság” legálissá válása még jobban erősítette a társadalomban eluralkodó „önpusztítás” és „önkizsákmányolás” tendenciáját, amelynek következtében Magyarországon ebben az időszakban a legmagasabb lett az öngyilkosságok, az alkoholizmus, a válások és a családi konfliktusok száma.”[1] Ezekre és sok más problémára már nem tudott adekvát választ adni a pszichológia, elindult a Nevelési Tanácsadókban a családgondozói munkakör és a tevékenységéhez kapcsolódó szakmai mankók feltérképezése, melyek már nyugaton felhalmozott irodalommal bírtak.[2] Egyre többen merték vállalni az elsöprő többség véleményét, miszerint a rendszerből több alapvető dolog hiányzik: a szegény rétegek támogatása és a demokrácia. Ferge Zsuzsa több munkájában szintén jelezte, hogy a társadalomnak vannak tartósan leszakadó csoportjai, és elemezni lehetett az objektív relatív depriváció fogalmát. A hetvenes évek végén megállt a gazdasági források bővülése. „Számolni kell azzal, hogy számos szociális jövedelem értéke gyorsan csökken, s így a gyermekesek, nyugdíjasok, gyesen lévők életkörülményei nemcsak évről évre romlanak, de a romlás épp azoknál a legerősebb, akik már eleve rossz helyzetűek voltak-, azaz a szegénység nő, és jellege a „relatívtól” az „abszolút” felé tolódik el…”[3]

            Kemény István, a szociológiai érdeklődésű, közgazdasági végzettségű, szabad gondolkodó, a következő mondatot mondta el egy akadémiai előadásán:

„Magyarországon élnek szegények, mi társadalomkutatók nézzük meg, kik Ők, hogyan és miből élnek és hogyan tudnánk segíteni rajtuk.”[4] 

„Az eset következménye az lett, hogy Kemény elvesztette állását az időközben megalakított Szociológiai Intézetben, és csak a legnagyobb nehézségek árán tudta befejezni a közben már elindított újabb kutatását, amely a ’71-es cigányvizsgálat néven került be a szakma történetébe”.[5] A SZETA (Szegényeket Támogató Alap) alapítók többsége a szociológus Kemény tanítványa volt, akik részt vettek az általa irányított szegény- és cigányvizsgálatokban, 1969-72-ben. A kutatásban résztvevő szakemberek álnéven dolgozhattak csak, hogy civil életüket ne lehetetlenítse el a politikai rendszer.              A SZETA 1979-ben jön létre Solt Otília lakásán, akkor, amikor szervezetet nem lehetett alapítani, mert a hatalom paranoiája ellehetetlenített azt, a szegények, pedig nem léteztek a hatalom számára. A szocialista rendszer próbálta „elbújtatni” a fogyatékkal élőket, az árva gyermekeket, időseket régi, nagy kastélyokba, városok peremén álló, nehezen megközelíthető intézményekbe, lehetőleg minél messzebbre a társadalom figyelme elől. A kötelezettségvállalás közérdekű célra- ez a jogi forma létezett a nyugaton már ismert alapítványi forma helyett, az illetékes minisztérium nagy testvéri figyelme alatt, esély sem volt legalizálni a szervezetet. Párhuzamosan a kulturális életben is gyanakvással reagáltak arra, ami messze állt az aktuális hatalmi szubkultúrától, például az 1979 tavaszán alakult Albert Einstein Bizottság zenekar neve elegendőnek bizonyult arra, hogy megfigyelje őket a rendszer.